женская одежда украина женская одежда киев женская одежда харьков женская одежда интернет магазин женская одежда одесса женская одежда купить

"Tudatom, hogy én még jól vagyok..." Írott és tárgyi emlékek az első vilgáháborúból

Szeptember 21-én, vasárnap 17 órától a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban kiállítás nyílik a Nagy Háború 100. évfordulójára. A kiállítást József Álmos helytörténész méltatja. Zayzon Ágnes és bandája Kelet felől jön egy vonat… címmel népzene-összeállítást ad elő az első világháború 100. évfordulójára, közreműködik még Mátray László színművész és a csernátoni férfi dalcsoport. 

Négy évig zajlott a véres küzdelem három kontinensen, mely több mint tizenötmillió ember halálát okozta. A kisközösségeket tekintve minden család őriz erre az eseményre vonatkozó emlékeket, a nagyszülők, dédszülők történeteit, megsárgult fényképeit. Ezek a személyes emléktárgyak, ha kikerülnek a családi emlékezetből, gyakran válnak múzeumi tárgyakká. A Haszmann Pál Múzeum is számos I. világháborús tárgyi emléket őriz gyűjteményében. Ennek hátterét adják a kiállításon bemutatandó I. világháborús fényképek, tábori levelezőlapok, emlékes füzet, napló.

A világháborús írott és tárgyi dokumentumok, emlékezések segítségével próbáljuk rekonstruálni az adott történelmi esemény egy bizonyos szakaszát, mozzanatait, rávilágítva arra, hogyan élte át az egyén, egy szűkebb közösség, Alsócsernáton, a háromszéki ember az első világháborút.

Ez a centenárium nem lehet ünnep, de a nagy háborúra emlékezni kell – nemcsak a hősökre –, és emlékeztetni is annak legembertelenebb körülményeire.

  A háború ideje alatt a fényképkészíttetés, fényképküldés kiemelt szerepet kapott, az otthoniak és a fronton harcoló katonák közt  talán legszemélyesebb, legközvetlenebb kapcsot jelentette, ugyanakkor fontos hírvivőnek is számított. 

 A kiállításon bemutatandó képanyag jelentős része híres fényképészetekben – mint a sepsiszentgyörgyi Gyulai, Gere, a  kézdivásárhelyi Bogdán, Pap és a brassói Adler –, valamint a fronton készült. 

 A katonalevelek példájával bizonyítható a tény, hogy ezek túlnőttek a puszta személyi kapcsolattartáson, hiszen a szűkebb közösség  mindig értesült arról, ha valaki hírt kapott a frontról. A leveleket együtt olvasták, látható, központi helyre tették, beszéltek róla. Ez  azért is fontos volt, mert gyakori a bajtársról, falusfélről, szomszédról, rokonról, ismerősről küldött híradás bennük. Ezért a  sorsközösség kifejezőeszközei is voltak ezek az iratok. 

A szubjektív hangú, személyes dokumentumok a közösség egészét képviselik, hiszen egy közösen megélt időszak lenyomataiként hagyományozódtak ránk.

„Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam...”

1914. június 28-án a boszniai hadgyakorlat befejezése alkalmából Szarajevóba érkező Ferenc Ferdinánd és felesége merénylet áldozatai lettek. Gavrilo Princip szerb diák neve beíródott a történelemkönyvekbe. A Monarchia hatalmát e merénylet véglegesen megrendítette. A nép körében is egyre inkább terjedt a híre az összeomlásnak és az elkerülhetetlen háborúnak. Ebben a zavaros időszakban hangzott el Ferenc József császár azóta sokat idézett mondata: „Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam...” 

Már júliustól megkezdődtek a hadüzenetek, elsőként az Osztrák–Magyar Monarchia üzent hadat Szerbiának. II. Vilmos császár a következő szavakkal biztatta a hadba vonuló katonákat: „Mire lehullanak a falevelek, hazajönnek a katonák.” Azonban a remélt villámháború helyett belesodródtak a szinte öt évig húzódó első nagy világégésbe, a Nagy Háborúba. Az általános mozgósítás annyira hirtelen érkezett, hogy alig volt idő átgondolni racionálisan a következményeket. A hadkötelesség minden egészséges, 43 év alatti férfit érintett, később, a helyzet súlyosbodásával az 52 évesekre is kiterjesztették ezt. 

Négy évig zajlott a véres küzdelem három kontinensen, és több mint tizenötmillió ember halálát okozta, ennek következményeként szétesett az Osztrák–Magyar Monarchia, Trianon lehasította Magyarország kétharmadát. Ráadásul ez az igazságtalan békerendszer miatt tört ki a második világháború, amely hatvankétmillió áldozatot követelt…

Ez a centenárium nem lehet ünnep, de a nagy háborúra emlékezni kell – és nemcsak a hősökre –, de emlékeztetni is annak legembertelenebb körülményeire, kezdve az éhínségtől a betegségekig.

Az I. világháborúban a hadszíntereket égtájak szerint – nyugati, délnyugati, déli, keleti – nevezték el. Földrajzi adottságai miatt a déli hadszíntér volt a legmostohább. A magyar haderőnek délen a németekkel, bolgárokkal együtt a szerbek, montenegróiak, románok, görögök voltak az ellenfeleik. 

A világháború magyar mérlege

A világháború alatt a Monarchiában közel 9 millió férfi és mintegy 100 ezer nő öltött egyenruhát. Magyarország területéről 3,4 millió fő vonult be katonai szolgálatra, a hadiüzemekben, bányákban vagy népfelkelő kötelezettség alapján még további 800 ezer embert foglalkoztattak. 

A legtöbb magyar alakulat az orosz, illetve olasz hadszíntéren harcolt. A történelmi Magyarország vesztesége 600 ezer halott és mintegy 800 ezer hadifogoly volt. A háború utolsó két évében az osztrák-magyar haderő éves élelmiszerszükséglete lisztből 700 ezer tonna, burgonyából 200 ezer tonna, húsból 380 ezer tonna. Egyedül az olasz fronton harcoló Isonzó-hadsereghez 1917 márciusáig 15 millió levél, illetve levelezőlap érkezett, míg onnan elküldésre került 23 millió közönséges és 100 ezer ajánlott levél. A fronton a legfontosabb színtér a lövészárok volt, melynek állapota összefüggött a terepviszonyokkal. 

Az 1914 júliusában a 676 443 km² területű, 52 millió fős népességgel bíró Osztrák–Magyar Monarchia Európa egyik vezető nagyhatalma volt. A közös hadsereghez Magyarország népessége arányában évente 70 ezer, a honvédséghez 25 ezer fővel járult hozzá. Új fegyvereket, technikai vívmányokat késve vagy egyáltalán nem vezettek be, aminek következtében az osztrák–magyar haderő nem volt felkészülve egy hosszabb ideig tartó, nagyobb méretű összecsapásra.

A július végi mozgósítás után hat hadseregbe vonták össze a hadtesteket. A hadsereg-főparancsnok által irányított haderő 52 gyalog és 11 lovashadosztályból tevődött össze, létszáma 3,2 millióra rúgott. 1914 nyarától Frigyes főherceg, gyalogsági tábornok állt ezek élén, de a tényleges vezetés továbbra is Franz Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornok, vezérkari főnök kezében maradt. 1916 decemberében IV. Károly vette át Frigyes helyét, a vezérkari főnöki posztra 1917 márciusában Arthur Arz von Straussenburg gyalogsági tábornok került. Ausztria–Magyarország szempontjából a világháborúban végig az orosz volt a fő hadszíntér, ott ütköztek meg egymással a főerők. 

1918 novemberében az 51 hónapig tartó küzdelem Ausztria-Magyarország teljes katonai vereségével végződött. Az összeomláskor a csapatok mindenütt az 1914-es államhatárokon kívül álltak. 

Ha a magyarságnak a török hódoltság utáni és a II. világháború előtti korszakát nézzük, nem találunk olyan gyökeres változást, amilyen az I. világháború alatt végbement. Ez az történelmi esemény véget vetett a patriarchális jellegű életviszonyoknak, az úgynevezett boldog Ferenc József-i kornak. A háború hatására az addig meglehetősen zárt paraszti világkép jelentős módosuláson ment át. Társadalomtörténeti szempontból is jelentős változást hozott a nők tömeges bevonása a háborús eseményekbe. Az első világháború során alkalmaztak először tömegméretben nőket férfiak ápolására, nemcsak Nyugat-Európában, de a Monarchiában is. Az ápolónők illetményeit a császári és királyi hadügyminisztérium 1915. évi 29445/14. számú rendelete határozta meg, mely ugyanolyan elbánást biztosított nekik is, mint a közkatonáknak. 

Az I. világháború évei alatt Alsócsernátonból 175 férfi ment a frontra, ebből 73-an soha nem tértek haza. Felsőcsernátonnak 62, Ikafalvának 13 hősi halottja volt. Albisban is a lakosság számarányához mérten nagyszámú elesettről tudunk.

 

    „Vă dau de veste, că încă sunt bine...”

    Amintiri scrise şi materiale din Primul Război Mondial

   Muzeul „Haszmann Pál” păstrează în colecţie numeroase obiecte memoriale datând din Primul Război Mondial. Expoziţia de faţă,  care comemorează prima mare conflagraţie mondială, oferă o selecţie din aceste relicve, prin prezentarea unor fotografii şi cărţi      poştale de front, respectiv a unor jurnale scrise în timpul evenimentelor militare.

 În timpul războiului, elaborarea şi trimiterea fotografiilor a avut un rol deosebit, reprezentând, poate, cea mai directă şi personală legătură între soldaţii de pe front şi cei rămaşi acasă, fiind totodată şi un mesager important în acest sens. O parte semnificativă a materialului vizual expus de noi provine din ateliere foto renumite – cum ar fi cel al lui Gyulai şi cel al lui Gere din Sf. Gheorghe, cel al lui Bogdán şi cel al lui Pap din Tg. Secuiesc, cel al lui Adler din Braşov –, respectiv a fost pozat chiar pe frontul de luptă.

 În materialul expus o secţiune de importanţă majoră o constituie documentele personale, cu caracter şi ton subiectiv – cărţi poştale de front, jurnale, caiete cu amintiri –, care ne-au rămas până astăzi ca amprente ale unei perioade cutremurătoare, aşa cum aceasta a fost trăită de o întregă comunitate de suflet. Scrisorile soldaţilor au depăşit sfera menţinerii legăturilor personale dintre expeditor şi destinatar, comunitatea în sine a fost informată ori de câte ori un membru al acesteia a primit vreo veste de pe front. Scrisorile erau citite în comun, au fost aşezate într-un loc public, vizibil, s-a discutat îndelung despre conţinutul lor. Acest lucru era important şi prin prisma faptului că în scrisori se găseau deseori veşti şi despre camarazi, consăteni, vecini, rude, cunoştinţe din aceeaşi comunitate.

„M-am gândit la toate, am chibzuit totul...”

 La 28 iunie 1914, arhiducele Franz Ferdinand şi soţia lui, sosiţi la Sarajevo cu ocazia terminării unor exerciţii militare din Bosnia şi Herţegovina, îşi pierd viaţa în urma unui atentat. Făptuitorul, studentul sârb Gavrilo Princip şi-a înscris numele în istorie în acest mod tragic. Puterea Austro-Ungariei primeşte o lovitură fatală în urma acestui atentat. În vremurile tulburi de atunci a fost rostită de către împăratul Franz Joseph memorabila frază, deseori citată de atunci: „M-am gândit la toate, am chibzuit totul...”

Încă din iulie încep declaraţiile de război, mai întâi Austro-Ungaria declară război Serbiei. Împăratul Vilhelm al II-lea încurejează soldaţii care merg pe front cu următoarele cuvinte: „Până cad frunzele, vă veţi întoarce acasă.” În loc de războiul-fulger plănuit urmează, însă, o conflagraţie mondială care va dura aproape cinci ani, fiind cunoscut sub denumirea de Marele Război, răpind în vâltoarea frontului pe toţi cei implicaţi. Mobilizarea generală se produce atât de brusc, încât nici nu prea este timp pentru a trece în revistă în mod raţional consecinţele posibile. Toţi bărbaţii sănătoşi, cu vârsta sub 43 de ani sunt obligaţi să meargă în armată, iar mai târziu, odată cu agravarea situaţiei de pe front, obligativitatea este extinsă şi asupra celor cu vârsta de până la 52 de ani.

Bătăliile sângeroase se desfăşoară timp de mai bine de patru ani, pe trei continente, ducând la moartea a mai mult de cincisprezece milioane de oameni, şi ca urmare a războiului se destramă Imperiul Austro-Ungar, iar Tratatul de la Trianon smulge două treimi din teritoriul Ungariei de atunci. Mai mult, din cauza acestui acord de pace controversat va izbucni mai târziu cel de-al Doilea Război Mondial, care va avea 62 de milioane de victime...

În Primul Război Mondial, câmpurile de luptă erau denumite după punctele cardinale (vestic, sud-vestic, sudic, estic). Din pricina condiţiilor sale geografice, cel sudic era cel mai anevoios. Aici, în sud, armata ungară avea de înfruntat, împreună cu germanii şi bulgarii, trupele militare ale Serbiei, Muntenegrului, României şi Greciei.

Bilanţul maghiar al Primului Război Mondial

 Pe parcursul acestui război, în tot Imperiul Austro-Ungar aproape 9 milioane de bărbaţi şi circa 100 de mii de femei au îmbrăcat uniforma militară, şi au participat la bătălii. Pe tot teritoriul Ungariei, 3,4 milioane de persoane s-au prezentat pentru serviciul de front, iar în uzinele militare, în mine şi ca voluntari de război, încă 800 de mii de persoane lucrau în contextul beligerant.

Din Cernatul de Jos au plecat pe front 175 de bărbaţi, dintre care 73 nu s-au mai întors. Cernatul de Sus a avut 62 de soldaţi căzuţi eroic pe front, Icafalău, la rândul său, 13. Din Albiş proveneau de asemenea, în raport cu numărul locuitorilor săi, destul de mulţi soldaţi care au pierit pe front.

Cele mai numeroase trupe ungare erau angajate în bătăliile de pe câmpul de luptă rusesc şi cel italian. Pierderile umane totale ale Ungariei istorice însumează 600 de mii de morţi şi aproximativ 800 de mii de prizonieri de război.

 

 http://www.hirmondo.ro/web/index.php/riport/59423-Tudatom-hogy-vagyok.html

Háromszék rádiózási múltja

Háromszék rádiózási múltja címmel 2004-ben nyílt meg a múzeum rádiókiállítása, mely a rádiókészülékek sokasága mellett Morse-távírót, kis telefonközpontot, tucatnyi telefont, hat gramofont, négy patefont, számos magnót, televíziókészüléket és bakelitlemezt vonultat fel.

 

fotó: Virág István


Európa minden országa, ahol gyártottak rádiókészülékeket, képviselve van rádióvevő és -adó készülékeivel. A leghíresebb gyárak közül megemlíthetjük a magyar Standardot, Oriont, Videotont vagy a holland Philipset, a német Grundigot, Telefunkent, a cseh Teslát, ezek egy-két darabja gazdagítja a gyűjteményt. A legkorábbiak a Philips és az Orion gyárakban készült, kristálydetektoros, fülhallgatós készülékek az 1920–30-as évekből.

A kiállított 150 rádió között ritkábbak az 1920–1925-ben gyártottak, inkább az 1930-as, 1940-es évekbeli magyar, német, angol, amerikai, osztrák, cseh, lengyel, bolgár és orosz készülékek vannak fölényben. A 40-es évek, egészen 1944-ig a rádiózás egy külön időszakának számít, hiszen akkor a rekvirálásokkal nagyon sok készüléket is elkoboztak a családoktól. Az 1960-as évektől a sorozatgyártás lendült fel. Ezekből az évekből is látni egy-egy rádiót a múzeumban.

A 80 százalékban feljavított készülékeket meg is szólaltatják a látogatóknak, a recsegő gramofon, patefon, rádió a régi korok hangulatát idézi, a világháborús hírek hangja köszön vissza a 21. század elején. Még mindig kerülnek elő igen régi készülékek, a gyűjtésük és feljavításuk folyamatos. Nagy munka áll a múzeum munkatársai előtt, hiszen a teljes gyűjtemény több ezer darabot számlál, a készülékek mellett ide tartoznak a legapróbb kellékek, az alkatrészek, csövek, lámpák, lemezek, szakkönyvek, rádiókatalógusok stb.

 

 

"Kályhamúzeum"

Látványos és értékes kiállítási anyagát képezi a múzeumnak a magyar öntöttvasművességet bemutató kiállítás.

fotó: Virág István


Ez a zömében öntöttvas kályhákat, vagy, ahogy a székely ember mondja, érckályhákat bemutató anyag a 19. század második felében virágkorát élő vasöntészet művészi igénnyel megformázott emlékeit vonultatja fel, amelyek a történelmi Magyarország ma már jórészt határainkon kívül eső területén működő egykori vasöntödékben készültek. Ekkor az ország 79 öntödéje közül mintegy 20 üzemben gyártottak kimondottan ipari öntvényeken kívül ún. kereskedelmi öntvényeket is. Ezek közé tartoztak a kályhákon és takaréktűzhelyeken kívül a háztartási eszközök, például a vasalók, a különféle mérlegek, súlyok, mozsarak, lábas lábasok, a síremlékek, sírkeresztek, kisebb építészeti díszöntvények, így többek között a korlátpálcák, kerítéselemek, ablakkeretek, de az utcai öntvények, mint például a kandeláberek, az öntöttvas padok, a szép kerékvető vasak, kútházak, lámpatartó konzolok, s nem utolsó sorban a lakás apró díszítő tárgyai, az íróasztali nehezékek, a gyertyatartók, a petróleumlámpák tartói, a függőlámpák, a díszdobozok stb. Az országban elsőként létrejött, az egykori magyar öntödék termékeit bemutató csernátoni gyűjteményre a látogatók ragasztották a Kályhamúzeum nevet.

A kiállításon a gömbölyű kályha, oszlopkályha, szögletes kályha, reggeli kályha, reggeli szekrénykályha, huzamkályha, szabályozható töltőkályha, kabinetkályha, jancsikályha, karikás kályha, köpenykályha szép típusait tekintheti meg a látogató. Összesen 78 kályha látható a Damokos-kúria boltíves pincéjének három helyiségében kiállítva. A legrégebbi darabok a 17–18. századból valók, nagyrészük a 19. századból, a magyar öntöttvasművesség fénykorából. 

A kályhák magukon hordozzák a reneszánsz, a barokk, a biedermeier, a szecesszió, az art deco stílusjegyeit. Az egyes mintákból legfeljebb száz darabot készítettek, aztán tervezték a következőt. A mintakészítés állandó fejlesztés alatt állt, cél volt mindig, hogy az előzőnél és a versenytársénál szebbet és olcsóbbat tudjanak tervezni. A nagy gyárak napjában 100–150 darab kályhát is öntöttek. A díszítés nemcsak esztétikai igényt jelentett, hanem a leadható hőmennyiséget is tudta növelni. Azzal, hogy csipkefinom felületet készítettek, szinte duplájára emelték a hőleadó felületet. A kályhaajtón a mitológiából ismert Vulcanus, a római tűzhelyek istene, Hestia, vagy a bányászok, kohászok védőszentje, Szent Borbála alakja is előfordul. A modellkészítőket gyakran ihlette meg a bányász alakja is, amit nagyon sokféle módon ábrázoltak: munka közben, díszöltözetben, csille mellett állva, bányászserlegen stb.

 

Mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjtemény

A múzeum szabadtéri részlegének egyik látványossága a mezőgazdasági szerszám- és gépkiállítás.


A gyűjtemény legrégebbi darabjai a 16–17. századi ekepapucsok, faásók, favillák, faboronák, fahengerek, díszített kapák, sarlók, lószerszámok, kengyelek, zablák, csengettyűk és harangok. A 18. századból fagerendelyes, domború kormánylemezes, vaspapucsos ekék, vágógereblyék, cséphadarók maradtak fenn.

Sokféle eketípus, borona, henger, kapálógép, burgonyapergető mentődött meg az utókornak a múzeum révén. 

A múzeum talajművelő gépgyűjteményének ékessége a falu nagy szülötteként számon tartott ’48-as ezermester, Végh Antal által tervezett és gyártott Végh-féle vaseke. Ez egy váltóeke-típus, amely forradalmasította a mezőgazdaság eszköztárát, annyira bevált Háromszék hegyes-dombos vidékén, hogy százával, ezrével igényelték. Ez szorította ki Háromszékről az addig használt faekéket, de a határon kívülre is jutott belőle. Így került Budapestre is, Vidacs vas- és ekegyároshoz, aki megvásárolt tőle egy példányt, de a patentet nem, viszont ez nem akadályozta meg abban, hogy elkezdje gyártani, így a Végh Antal által feltalált eke Vidacs-féle vasekeként szerepel a későbbi szakirodalomban.

Jelenleg tíz gőzgéppel és tizennégy cséplőgéppel büszkélkedhet a gyűjtemény, ezek a favázas és fém cséplőszekrények a budapesti Első Magyar Gazdasági Gépgyár Rt.-ben, a Magyar Királyi Államvasutak Gépgyárban, illetve a híres Hofherr–Schrantz gépgyárban készültek. 

A vetőgépek közül ki kell emelni a 12 soros, Eberhardt márkájú, múlt század eleji gépet, a 13 soros Kühne-Mosont, valamint az 1920-as évekbeli, Melichar-féle Brandys N. L. kanalas típusú és egy merítőkanalas szerkezetű, 12 soros Fecske–Drill vetőgépet.

A főépület mögött egyelőre még a szabad ég alatt látható a gyűjtemény másik nagyobb csoportja: az egyhengeres – álló vagy fekvőhengeres –, Diesel és benzines, kis teljesítményű, két, négy, hat, nyolc lóerős motorok, amelyből negyvenöt darabot őriz a múzeum. 

A korabeli traktorokból négyet őriz a múzeum: egy 1922-es amerikai, petróleummal működő Fordson traktort és egy McCormick traktort, valamint a két magyar gyártmányú Hofherr–Schrantz–Clayton–Shuttleworth traktort. Ezeket „hazaárulónak” is nevezték, mert a második világégés során ilyenekkel vontatták a harci gépeket, ágyúkat, s a traktor erős hangja elárulta, hogy merre vonul a tüzérség.

A gyűjteményben még vashengerek, perjetépő boronák, küllős kapák, kaszáló- és kapálógépek, marokrakó aratógép, arató–kötözőgép, burgonyapergető, múlt század eleji tárcsás borona, burgonyafüllesztő, különböző lencse- és csigarosták, szecskálógép is megtalálható.

A szállítóeszközök között elsősorban a háromszéki szekértípusokat sikerült begyűjteni, mint a termény szállítására szolgáló hordószekerek, melyekre 22 mázsát is fel lehetett rakni, illetve az utazó szekerek jellegzetes háromszéki típusa, a pergőszekér vagy kasos szekér is látható.

 

A szabadtéri múzeum

A szabadtéri részlegen, az udvarba lépve balra tekinthető meg az ősi székely vegyes temető képét bemutató kiállítás.

fotó: Virág István


A mai Kovászna megye – amely födi a korábbi vármegye székeit – majdnem minden vidékéről igyekeztek behozni a gyűjteménybe vagy pontos méretezéssel újrafaragni fejfatípusokat. Azokban az esetekben, amikor az eredeti fejfákat nem lehetett elhozni, azokat lerajzolták, -fényképezték, róluk adatot gyűjtöttek, majd a népfőiskola jó faragómestereivel újrafaragtatták, így a kiállításban látható fejfák egy része hasonmása az adott településen, vidéken találhatóknak.

Bár az idők során számos feliratos emlék – elsősorban a fára vésettek – elpusztult, azt mondhatjuk, Székelyföldön nagy számban maradt fenn ilyen emlékanyag. Elsősorban a templomokon és templomokban, lakóházak homlokzatán vagy mestergerendáin, falain, sírköveken, sírkereszteken, kopjafákon, templomi, illetve egyházi kegytárgyakon, használati tárgyakon (harangok, miseruhák, oltárképek, freskók stb.) és nem utolsó sorban házi használati eszközökön (kályhacsempe, használati és díszkerámia, székelykapu, kopjafa, sulykoló stb.).

Az intézmény gazdag és értékes faragott mennyezettartógerenda-gyűjteménnyel rendelkezik, amely 17–19. századi anyagot mutat fel Csernáton és a környékbeli falvak egykori épített örökségéből. A múzeum mestergerendáinak száma 92, ebből 49-en található valamiféle felirat, de a többiekről sem hiányzik az ékrovásos és faragott díszítés: legtöbb esetben rozetta, tulipán, életfa, szárnyas napkorong, cserépből kinövő indás tulipán, farkasfog, élszedés, hornyolás, pontsor szimmetriája a jellemző, a gerenda középszakaszán és végein.

Alsó- és Felsőcsernáton Nagypatak és Ika pataka mentén húzódó területét nem hiába nevezték malomvölgynek. 

A múzeumba betelepített Orosz Simon-féle kétköves vízimalom vagy kásás malom a Nagypatak mentén, a Csókás-feredő irányában bal felől a legfelső malom volt. Egyik kövén köleskását hántoltak, amit úgy oldottak meg, hogy az alsó kőbe parafadugókat ragasztottak agyagba, sűrűn egymás mellé, és a felső folyó követ úgy helyezték rá óvatosan. Az agyag megszilárdult az állókőben. A hántolásra szánt kölest úgy öntötték fel a garatba, hogy folyamatosan folyt be a két kő közé, és az meghántolta. A magot nem zúzta szét, mert a parafa engedett, de levette a száraz kölesmag héját. Ez a malom volt az utolsó, kölest is hántoló malom, amelyet a hetvenes évek elején telepítettek be a múzeumba. Pávás malomnak is hívták, mert a tulajdonos Orosz család mindig tartott pávát a malom körül. Köztudott, hogy a malmokban nagy veszélyt jelentenek a patkányok, elriasztásukra gyakran neveltek gyöngytyúkot, amit Csernátonban pávának is mondanak, innen a „pávások” ragadványnév.

Ha töredékesen is, de megőrződtek a malomkönyvek, a malom működésének nyilvántartásai, amelyekből az derül ki, hogy ki mikor és mennyit őröltetett, a gabonamennyiség után mennyi vámmal tartozott a molnárnak. A jelentős malomkő-gyűjtemény darabjai rendszerint Olt-völgyi kövek, rákosi köveknek is nevezik. Az alsórákosiak ősi mestersége a malomkőfaragás, onnan szerezték be a molnárok.

A gyűjteményben látható, házilag szőtt kender- vagy lenvászonból készült zsákok színezése, csíkozása, mintázata nem csak a díszítést szolgálta, ez egyfajta székely vonalkódként működött. A gazdák ezekben küldték a malomba az őröltetni valót. A molnár ismerte minden gazda zsákját, a csíkozás, a zsák nagysága és befogadóképessége alapján tudta, hogy melyik kié.

A múzeumudvarra belépve, a bejárattól jobbra számos, formájában és színében is eltérő méhkaptár hívja fel magára a figyelmet. Akadnak köztük polcokra állított, vesszőből font és betapasztott kasok, gyékénykasok, különféle méretű keretes kaptárok, emberalakot formázó fűz-, jegenye- és hársfa köpűk, faodúk.

 A múzeum kéthektáros kertjébe áttelepített székely házak, kapuk, a vízimalom, a székely népi építészeti örökség egy-egy sajátos típusa skanzen jelleget kölcsönöz az intézménynek. A székely házakat fából, sátortetővel építették, zsindellyel födték. Ezek többosztatú – egysejtű háztípust a hetvenes években már nem lehetett találni a környéken –, sarokereszes és tornácos székely háztípusok, amelyeket Háromszék különböző településeiről telepítettek át a múzeum kertjébe. A házak korabeli bútorzattal, berendezéssel, tárgyi emlékanyaggal, eszközökkel a régi falusi élet hangulatát idézik.

Székelyföldön nagy hagyománya van a székelykapu-állításnak, a múzeum skanzenjébe sikerült betelepíteni pár jellegzetes, régi kötött kaputípust is.

 

További cikkeink...